Prof. Dr. Ludwig Maurer: A biogazdálkodás jelentősége a természetvédelem számára ökoszisztéma elméleti szempontból

A szárazföldi ökoszisztémák két csoportra oszthatók:
Természetes tájak
Kultúrtájak

Azokat a tájakat nevezzük természetes tájaknak, amelyeknél a szukcesszió aktív antropogén befolyás nélkül mehet végbe, tehát olyan dinamikus rendszerek, melyek dinamikája endogén faktorok, mint az organizmusokban levő genetikai információ illetve exogén faktorok, mint az éghajlat által meghatározottak.

Az organizmusokat táplálékláncok (anyagok körforgása) hálózata köti össze. A hálózati kapcsolatokat a homeosztázis elve jellemzi, tehát az energetikai egyensúlyi állapotra való törekvés, mely negentropikus mintázatot hoz létre.
Egy hosszabb távon fellépő egyensúlyi állapotot a mindenkori biodiverzitás és populációsűrűség határoz meg. Ezt klimaxstádiumnak nevezzük.
Mutációk, kereszteződések, szelekció és az exogén faktorok változásai miatt a klimaxstádiumok geológiai időszakok tekintetében nem stabilak, hanem a megváltozott körülmények alapján új mintázatokat hoznak létre.
A természetes tájakon végbemenő folyamatok kölcsönhatáson alapuló befolyással vannak az exogén faktorokra (pl. klíma). A természetes tájak természetvédelme tehát azt jelenti, hogy a saját dinamikával rendelkező ökoszisztéma fejlődésének zavartalan lefolyását biztosítjuk.
Az embernek ilyen rendszerek esetén a megfigyelő szerepe jut, kivéve, ha vadászó gyűjtögetőként önmaga is részese a táplálékláncnak.
A kultúrtájat, melynek képe, funkcionalitása a hasznosítás milyenségétől és intenzitásától függ, az ember alakította ki a természetes tájból.
A hasznosítási stratégiák igazodhatnak a természetes tájak rendszerfolyamataihoz, vagy nagyon is eltérhetnek tőle. Mindkét esetben azonban - a természetes tájakkal ellentétben - munkára van szükség a mindenkori hasznosítási rendszer fenntartása érdekében.

A természetes tájak minél több törvényszerűségét használjuk fel hasznosítási stratégiánkhoz, annál inkább indokolt az "ökológiai jellegű" elnevezés.
A mezőgazdaság területén a biogazdálkodás egy olyan ökológiai irányultságú hasznosítási stratégia, melynek célja biogén nyersanyagok és élelmiszerek előállítása.

Ennek okai:

• Anyagok körforgása (organikus trágya használata - állati ürülék, komposzt).
• Lehetőség szerint a termelés körülményei között megvalósítható biodiverzitás létrehozása a biocidek használatának visszaszorítása céljából. (Tájrendezés a mikroklíma optimalizálása érdekében, valamintvédett helyek kialakítása a fauna és flóra számára. Sokoldalú, az adott területnek megfelelő vetésforgó alkalmazása, alkalmas kultúrákkal.)
• Ökoszisztéma jellegű szabályozómechanizmusok használata (ragadozó - zsákmányállat, konkurencia) a kártevő és gyomirtásban.
• A termelési terület méretéhez arányosított haszonállattartás.
• Főleg ezen termelési területről származó takarmány használata ( anyag körforgás).

Ezen intézkedések hatására a biogazdálkodás biztosítja az adott termelési feltételek mellett elérhető, lehetőleg magas biodiverzitást mind a táj, mind a talaj vonatkozásában, még akkor is, ha még biogazdálkodás esetén is akadályozzák a munkafolyamatok a szukcessziót. .
A biogazdálkodás ezzel járul hozzá a "természetvédelemhez" a mezőgazdaságilag hasznosított kultúrtájakon.
Annak ellenére, hogy ökoszisztéma elméleti szempontból a természetvédelem fogalmát a természeti táj kvantitatív védelme (–ökológiai rendszerek védelme) és az „ökológiai jellegű kultúrtáj alakítás” (munkamódszerek) kellene hogy helyettesítsék, itt címként megtartottam, noha a "természet" fogalma, talán annak kivételével, hogy a nem beépített területek gyűjtőfogalmaként szolgál, a köznyelvben semmilyen módon nem definiált.
Emellett gyakran a védelem fogalma is félrevezető, különösen, ha egyes állat- vagy növényfajok védelméről van szó: Ha természeti tájak esetén nem ökoszisztémák védelme, és kultúrtájak esetén nem ökológiai jellegű hasznosítás folyik, az egyes állat- és növényfajok védelme kevés sikerrel kecsegtet.
A biogazdálkodással hasznosított kultúrtájak ideális átmeneti zónák a természetes tájak (pl. nemzeti parkok központi területei) és olyan kultúrtájak között, melyekben a természetes tájnak már csak kevés eleme van jelen (sűrűn beépített tájelelmek, iparterületek, közlekedés által elfoglalt területek, stb.).
A biogazdálkodás a kultúrtájak természetes tájakra való hatásának minimalizálása által (exogén faktorok) járul hozzá a természetes területek védelméhez.
A biogazdálkodásnak jótékony hatása van a környezetvédelemre is (szisztematikus megközelítésben itt is jobb kifejezés lenne a "bioszféra intoxikáció elkerülése") - a talajvíz tisztán tartásával, talajvédelemmel, klímavédelemmel - a biocidek helyettesítése és a vízben könnyen oldódó N-trágyák termeléstechnikai intézkedések általi kiváltása, az állatszám területméret szerinti felső határának betartása által.

Manapság világszerte vitathatatlan a természetes tájak megőrzésének szükségessége a fent leírt kultúrtájakkal való kölcsönhatások vonatkozásában is , valamint.
A természetes tájak ökoszisztémáinak fenntartása és a kultúrtájak ökológiai jellegű hasznosítása és alakítása szempontjából.